In Vivo

vége van

most az lesz, amit
te
akarsz

három szín: piros

a bor kicsi kulcs
a levegő sűrű anyag
a zene fájdalmas szépség
a tánc bolondultság

mostanra
meghibbantam
az utcán
a kertemben
a kezemben
bizsu
mostanra
most

nevess velem,
bolond
paradicsomlevem

cocoon crash

egyszer úgyis szembe kell nézni a kérdésekkel,
amiktől most szigorúnak mímelt arccal,
de nevetgélő reményekkel újra elszaladtál,
a bazsalikom, aminek a földjébe rejtetted a férgeket
végül elrohadt,
de az ajtó nem volt zárva,
te megmenekültél, zsebedben a gyűlölettel,
én meg ültettem egy újat,
hogy majd, legfeljebb, ezt is a tűzre dobjam,
cserepestől, mint az előzőt,
de aztán rájöttem, hogy
nincs már mitől félnem, mert
tévedésből elloptad magadnak a félelmet is.

költözés >>>

itt az új blog.

ennek meg vége. csak még egy lesz.

és ha a jeleidet
végül a kabátom alá tetoválom,
nem azért fogom tenni,
hogy mindig emlékeztessenek rád

hanem azért,
hogy akik ezután jönnek
tudhassák, hogy nem kell félniük
beszennyezni engem

és a szememben a szürke gyűrűben,
-ha akarod-
majd megkeresheted a foltokat és
a szélfújta párhuzamosokat,
amiket a géped húzott az égre,
ahogy elsuhant, történést hasítva
az alkonyatban
először felpislákoló csillagok
hallgatag mintázatába.

és -ha akarod-
megláthatod a szememben
a tükörképedet is, amit
azzal a valakivel rakosgattunk össze,
akinek a legjobban hiányoztál,
-vagy pont ugyanúgy, mint nekem-

és akivel a rólad ábrándozás volt
az egyetlen közös vonásunk.

mint egy ócska házaspár,
úgy ábrándoztunk valaki másról,
ahogy öleltük egymást,
(a te gyengédségeddel)
sötétfehér átmeneti
menedékhelyünkre bújva.

de
nem két különböző valakiről
ábrándoztunk,
ahogy a párok szokták,
hanem egyetlen harmadikról,
egyetlen, közös harmadikról,
rólad, mindketten, rólad
és olyankor ott
az én különbözőségem
és
az ő hasonlósága
formálta térben
megjelentél

tegnap egy tál vöröslencse mellett az öregasszony,
aki szokatlanul beszédes kedvében volt,
elmesélte egy látomását, mely szerint
az Élet Egyetemleges Tudása évek óta újra
egyben a Földön van,
mégpedig -többek között-
Testépítő Szent Johanna közvetítésében,
aki alkalomról alkalomra lejegyez néhány sort belőle.
néha az utcán veszi elő a noteszét és csillámos zseléstollát,
hogy aztán a kitépett, de sohasem összegyűrt lapot otthagyja valahol,
néha hangüzenet formában csacsogja fel elbűvölő altján valahová,
néha pedig a chatroulette-en gépeli be random ismeretleneknek
a következő fejezetet.

az öregasszony szerint ő lesz az egyenes és őszinte
emberi kommunikáció sallangoktól mentes védangyala,
és ebből következően az ábrázolása zajos levegőben,
táncolás közben, és teljesen meztelenül lesz majd kanonizálva.

nemtudom az öregasszony hogyan szerezhetett tudomást
az emberi végromlás olyan friss vívmányairól, amilyen a chatroulette...

a norma

nem értünk egymáshoz
először
és aztán nem az van, hogy már értünk egymáshoz
csak, hogy már egymáshoz értünk

és nemtudom milyen nevet adtak
ennek a dolognak,
de
nehezebben mozdulok a közeledben
és bár nincsen norma erre
de tudom, hogy volt akinek a jelenléte
inkább mintha felemelne

gin and sour defeat

nyakamba szakad a tetőről a hó.
egy maroknyit a kezembe veszek,
és nézem ahogy a felszíne
beleolvad a tenyerembe
meglágyítja a melegség
de aztán egyből visszafagy,
egy tökéletes, kemény jéggömbbe rejtve
a kristályokat.

csend van és
csend
meg csend azon kívül.

egyetlen kattanás lesz az egész.
egyetlen fura kattanásnyi idő.
ennyi jut arra, hogy megéld,
és
hiába az alkalmazkodás képességének
égető vágyakozása,
hogy feldolgozhassa az ismeretlent,
és beledolgozhasson téged magadat is,
akkoris csak egyetlen kattanásnyi idő lesz
kicsi szárny
a jövő sosem jön el
az örök most
terpeszkedik.