és ha a jeleidet
végül a kabátom alá tetoválom,
nem azért fogom tenni,
hogy mindig emlékeztessenek rád

hanem azért,
hogy akik ezután jönnek
tudhassák, hogy nem kell félniük
beszennyezni engem

és a szememben a szürke gyűrűben,
-ha akarod-
majd megkeresheted a foltokat és
a szélfújta párhuzamosokat,
amiket a géped húzott az égre,
ahogy elsuhant, történést hasítva
az alkonyatban
először felpislákoló csillagok
hallgatag mintázatába.

és -ha akarod-
megláthatod a szememben
a tükörképedet is, amit
azzal a valakivel rakosgattunk össze,
akinek a legjobban hiányoztál,
-vagy pont ugyanúgy, mint nekem-

és akivel a rólad ábrándozás volt
az egyetlen közös vonásunk.

mint egy ócska házaspár,
úgy ábrándoztunk valaki másról,
ahogy öleltük egymást,
(a te gyengédségeddel)
sötétfehér átmeneti
menedékhelyünkre bújva.

de
nem két különböző valakiről
ábrándoztunk,
ahogy a párok szokták,
hanem egyetlen harmadikról,
egyetlen, közös harmadikról,
rólad, mindketten, rólad
és olyankor ott
az én különbözőségem
és
az ő hasonlósága
formálta térben
megjelentél