In Vivo

reflexiók mára a mintázatok bár különbözneklényegükben néhol egyezőekés legtöbbszörmit sem sejtenek az összképről(aki átoson a rozsosona kalászsuhogásosonaz aranysárga végtelenútvesztőben énvelem)

minél pontosaban fordítasz egymással szembe két tükrötés minél jobban közelíted őket egymáshozannál inkább csak a végtelen ürességének látszata az, ami közöttük marad(szerencsére a tápiókavakondok szinte teljesen vakok, és főleg más érzékszerveikre hagyatkoznak)

fényképezni a fénnyel nem leképezhetőt

ha úgy tartom, hogya karom a napot eltakarjameglepő mértékben hasonlítok egy tápiókavakondra

"magamat az arcommal együtt a kezembe temetem. a sorsom a sorsára nem hagyom azért sem. meglátod valamilyen úton-módon még kimenekítem, lesz rá gondom, hogy felgyorsítsam megint annyira gyorsra, hogy úgy tűnjönneked, mintha egyhelyben állna ez a hatalmas kék földgömb,…

a saját titkos kis különutainkat járjuk az erdőkben, és a pillanatok, amikor a tisztásokon összefutunk, éppen csak arra elegek, hogy felébresszék bennünk a félelemeketarról, amiről nem tudunk: a másik különutairól (Anasztázia nagyhercegnő pedig -éppen egy pillanattal azelőtt,…

"raise high the roof beam, carpenters!  sing the hymeneal  like Ares comes the bridgroom  taller than all tall men"

a tagadó mondatokkal mindig valami létezőhöz kötődsz ha nem valami ellentéteként definiálod majd magad akkor végre nem leszármazni fogsz hanem létre jönni, ott teremni, mint elmesélt történetek, és a sutba dobott dolgok életre kelnek pontosan a legelején elkezdve ab initio rerum

otthonvagyok benne és otthon érzem magam benne, de nem az enyém -- nem is lesz soha, szerencsére

a bőröm libabőrös, a hajam csepegősen göndör, a ruhám viccesen csuromvizes, a felhőkre emelt fejjel bámulok, és az éjsötétben a vaku minden villanásávaleggyel több kép kerül be rólam a pillanatok albumába