Ted

Zoe-Jane él. beszélgettem vele ma reggel a Dunaparton.
amikor meghalt... vagyis akkor, azon a napon olyan délután volt, amikor az ember hamarabb eljöhet a munkahelyéről, de addigra annyit dolgozott, hogy az úgyis bőven sok. nem volt még igazán a délutáni, hazafelé-tartó tömeg az utcán. a gyalogátkelőnél is csak alig néhányan álltak vele. a lámpa pirosra váltott az autóknak, és egy pillanat múlva zöldre a gyalogosoknak. balról lassan megállt a kocsisor. jobbról nem volt senki. aztán a bal oldali sor végéhez érkező négykerékmeghajtású úgy dönött, hogy kielőzi a sort, és nem törődik semmivel.
Zoe végignézte a jelenetet, és elindult. a sofőr szemébe szúrta a pillantását, fejét rendellenesen oldalra fordítva, követte a vezető tekintetét, és lépkedett előre. az arckifejezése lágy volt, békés és anyáskodó, mint egy tanárnak. megtanítja ezt nekik, gondolota. aztán -hála precíz figyelmességének- pontosan és a megfelelő pillanatban eléjük lépett. (fura önbíráskodás)

a magas lökhárító az alsó bordái alatt találta el, és a levegőbe repítette. hanyatt zuhant vissza. mintha lassított felvételt látna, a test ívbe hajlott, a válla ért le először, a lapockáinak a csúcsa, aztán végig a háta, és közben a feje. halotta a csattanást.

nem lett volna baj.
meghalt, de újraélesztették.
és a máját, ami leszakadt az ütközés pillanatában, visszavarrták. igaz, ezzel eléggé sietni kellett. van most egy nagy vágás keresztbe a hasán.
a baj azzal volt, hogy amikor jobban lett -úgy tíz nap után- megkérdezték a baleset körülményeiről. ő pedig jobbnak látta nem hazudni. így töltött fél évet pszichoterápián. azt mondta tudnillik a rendőröknek, ami igaz is volt, hogy nem féltette magát és meg akarta tanítani azoknak a nagyképű srácoknak azt, amit senki máshogy meg nem tanított volna nekik, hogy ez a dolog büntetendő, és helytelen.
való igaz.

ma reggel ahogy jött felém a gáton (egy nagyon egyszerű vonalú sötétszürke nadrágkosztümben), csak egy savanykás mosoly volt az arcán. a Duna túloldalán a hegyek színe nem sokkal (csak némi zölddel) különbözött a felhőkétől, amik mindenkhol az égen voltak. nem sokat szóltunk egymáshoz. nagyon örült a hűvösnek, hosszúnadrágos kedve volt, és kellett, hogy csak a
bokájánál és a nyakánál érinthesse a levegő. egy ideig lépkedtünk egymás mellett, aztán az idősek otthonánál egy sóhajtással elkanyarodott. hallottam a lépteit a kavicsokon. fura volt, hogy azelőtt egy olyan három órával -hosszú ideje először- egymás mellett ébredtünk.