In Vivo

Fairytale (Tündérmese)

fáradtan értem haza. a barátnőm az ágyon kuporgott. szomorú, kisírt szemekkel. nem szólt semmit. hiába kérdeztem.
óvatosan kezdtem vígasztalni, tovább kérdezgettem, de ő csak pityergett. körülnéztem a lakásban, kerestem, hogy mi lehet a gond.
törött dolgokat kerestem, tárgyakat, aztán rájöttem, hogy a kutyánk nincs sehol.
rákérdeztem, hogy ez-e a baj, de továbbra sem válaszolt.
gyorsan kaptam magam, a vállához értem, megkeressük, mondtam. ne aggódj, meglesz, induljunk gyorsan.
elkapta a karjait, és egymásba fonta.
némán jött velem, ahogy nekiindultam a ház mögötti erdős résznek a patak felé. botladoztak a lábai a gyengeségtől.
a megszokott kóborlós ösvényeket követtem.
a patakmedernél féltérdre esett egy nagyobb ágban, de jött tovább.
egyszer csak valamit észrevettem a csörgedező víz egyik kanyarulatának külső ívénél.
a puha homok frissen volt megmozgatva, egy kis halom emelkedett ki a síma felszínből.
ránéztem.
láttam a szemeiben, hogy ő csinálta. azt is láttam, hogy végig azt akarta, magamtól találjak ide.
tudtam, hogy megbolondult.
tudtam, hogy ha sokáig mellette maradok, egyszer engem is képes lesz ide temetni.
azt akarta, hogy tudjam, hogy félnem kell tőle.
némán álltam.
nem volt erőm elmenekülni.