távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéret hogy egyszer összetalálkozva megvalósul és ott az a pillanat hordozza majd újra a lényeget magát és az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út aztán elalszom és később müge-illatban ébredek ugyanott a köves hegyoldalon de egy kis rét mellett a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol és még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézem sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét egy napja nem láttam embert madarak és bogarak fák illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni bennem hullámzik a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem kicsiségem még meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom fejem csend aztán újra indulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a percek beszélgetni kezdek de nem hallom a szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert itt van helyed de ha nem vár csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem elég itt kell legyen minden részed aztán ha a hegytetőre érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak és alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik
2009.02.23. 00:31 -TEd-
3 komment
Címkék: . ted
A bejegyzés trackback címe:
https://invivo.blog.hu/api/trackback/id/tr226351837
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
zsú 2009.02.23. 14:44:47
nohát ebben felbugyog a nosztalgia csikorgó fékező hangja
és jól teszi
Ted 2009.02.24. 22:45:09
én azt mondom: fura viszonyok inkább, a skatulyák széleinek bizonytlansága, a rejtekfiókok átjárhatósága, a különösség illata, meg ezek. persze ki tudja, én benne vagyok nyakig
zoe-jane 2009.02.24. 23:02:07
nagy sok türelem szorult beléd, Ted, annak van nosztalgiaszaga