In Vivo

a kertben ültem.
a kertben, amit végül egy vasárnap délelőtt találtam meg.
a kifulladástól a kormányra támaszkodva félbeszuszogott szavakkal mesélt róla először
tébolyultan bicikliztük be a környék rejtett helyeit
senki sem tudja merre jártunk, de nem is bírt volna senki lépést tartani velünk
fehér ruhája követhetetlenül egyszerre volt a beteljesülő mesterkedések nevetése
és a kergetőzés felmérhetetlen vadsága
azon a vasárnapon nekiindultam az utcák sorának, amik felfutottak a hegyoldalra
és egyszerűen csak hallgatóztam az ébredő zajokat
más történeteiből tudtam, az öccse ilyenkor szokott fát vágni
odaértem
csak álltam, és néztem a fenyők közé rejtett menedéket
aztán a fák megváltoztak, és nem volt többet menedék
nem járt már arra, és sokáig
én sem
legközelebb csak akkor
mikor már pusztán hírből tudtam, hogy létezik
és él, valahol
máshol
na, akkor
elmentem, és a kert várt.
vasárnaponként titokban jártam oda azután,
ápolni a fákat és gondozni a
rétcsíkokat közöttük
aztán még több idő telt el, és
végül
ott ültem a kertben, az almáskertemben
csend volt, mozgás is alig. alkonyodott. hűvös volt az este.
a kert élt, és élhető volt
de nem volt az én örökségem
még valami kellett volna ahhoz.