extrema y dura / the Pygmalion effect

asszem máma újrakezdtem a magánéleti blogolást.

ahogyan a jó-szóból-mit-sem-értő munkatársaim termosztátos kilengéseinek
sikerült elejét vennem egyetlen ponttal és egy nyilacskával

(röviden a történet: volt egy lassú, de amúgy jó fűtési rendszer,
és egy ide-oda tekergetett termosztát,
meg a végeredmény: végletes hőingadozás, nap mint nap.
az lett a vége, hogy egy este úgy 22.5°C-hoz rajzoltam egy jó kis lakkfilccel
egy nagy fekete pontot,
a beállítóvonalkához meg egy nagy nyilat és
onnantól kezdve az ösztönös birkaszellem mindenkit meggátolt a tekergetésben:
addig millió helyes állás létezett azon a szaron,
innentől kezdve csak egy, és ez
- ez a gondolkozást kikapcsoló egyértelműség, és nem az értelmes szavak -
mindenkinek megfékezte a
takaréklángon vegetáló kicsiny agyát. beeeeee)

úgy most egy trükkel belekezdtem egy amúgy nagyon helyes kölyök beszoktatásába.

kicsit puha, kicsit sokat képzel magáról.
nemrégiben, igazából éppenhogy egy pillanattal azután
hogy már magabiztosan tartott a karjaiban
elhintettem neki, hogy talán
mégsem annyira biztos
az a hely ahol áll.

cseppent a vegyszer, várjuk a reakciót.

néhány hét és rendben lesz minden, azt jósolom.
ha jól sejtem már kevesebbet alszik és alig-alig eszik,
keményednek a vonásai, leadhatott néhány kilót,
és egyre alkalmazkodóbban kételkedik magában,
egyre több motivációt talál a változásra,
több energiát mindenre, amire eddig nem akadt.

én meg, mint Tyler Durden
egyszer visszatérek, és megnézem a valóságban
hogyan vált be az új élete.

a fenébe, mennyire várom már.
hiányzik.
kedvelem.
csakhát...