In Vivo

a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala.
minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj.
a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve.
az egybenyitott szobában -az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk-
tölti a napot majdnem mindenki.
a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével
nincsenek odaát valódi bútorok.
csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.

a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben:
az öregasszony jóideje lisztet szitál.
Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.

az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre,
mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott.
szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár,
a bábok barnásszürke csövecskéi,
és pókhálószerű szövedékük.
alul pedig hegyes halmot alkot a durva,
héjtöredékes, savanykás liszt.

Marlenka nemrég érkezett vissza közénk.
rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt,
olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy
marasztalni sem volt alkalma senkinek.
Marlenka most a szobáját keresi.
meg a dolgait. követeli.
nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki egyáltalán.
vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház.
talán észre sem vette a költözést.
talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra
körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele,
nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.

amikor elkészülök a levessel
és elindulok a konyhából, át a folyosón,
épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel
és elkapja az éppen arra tévedő lányt.
kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan
leülteti a lisztes vászon mellé a földre.
majd -még mindig állva- kérdően körbe mutat,
hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?,
aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé.
közben ő is visszaül.
és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki,
hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.