walk proudly, William Blake
a nő kifelé lépked a sötétbe. háta mögött a vasútállomás sokszögekbe forgácsolódó fényei. stencilszerű sziluett. a kabát alja hullámos vonal, amint a haja. a szoknyája rövidebb a kabátánál, harisnyás combjaira ér a sála. szertelen. látszik a lehellete a hidegben. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. bal kezében cigaretta, néha a szájához emeli, de ugyanolyan a lehellete. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. csíp a hideg. a Hold egy sápadt maszatos folt. csend van. nem jön vonat. nem vár más. nem fog történni semmi. csend van. nem akarok közelebb menni, nem érdekel az arca. nem fog történni semmi, később sem, bármikor, ugyanennyire -nem.
ahogy profilba fordul, látom a hajába fogott tollakat.
az erdőben minden lépés egyforma hosszú. minden irány ugyanannyira észak mint dél, az égbolt egyenletesen hamuszürke. a ködben a visszhangok közeliek, a madarak cserregése hirtelen, a szarvasok lépte kíváncsi, lomha. az avarban a lépéseim zaja, néha csak ennyi marad. nincsen távol. nem létezik. sem látványban, sem hangban. megyek, laposokon nézelődve, hegyoldalakon lesietve, rétszéleken kódorogva, míg ki nem vetnek maguk közül a fák egy helyen, ami számomra ismeretlen összefüggésben áll a hellyel ahol közéjük léptem. esteledik. sáros a cipőm, koszos a kezem, moha ragadt a körmeimbe.
olyan, mint hajózni. egy dimenzió hiányzik. az irány dimenziója, és ez megbolondítja az időt.
t' Davy Jones' locker with it.
