In Vivo

az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt.
nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta.
örvénylik a fejem.
nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit.
csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.

az olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg.
vagyis tartózkodik.
mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi.
ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik.
ha kitörölgeted: akkor újraképződik.
az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának
revelációja,
ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.

mióta van ez az olaj, titokban,
és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek.
mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén
hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást.
nem akar nagy felhajtást.
megértem.

amúgy tegnap este a várakozás jegyében a szomszéd
a fagyott olajos sólé morzsalékából
szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára.
némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt,
hogy egyben maradjon,
aminek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén
most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb is.
szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.