In Vivo

ünnep.
mikor már beleégett a Nap
a kiszáradó fűbe.
minden néma,
a levegő remegésétől visszhangos.
utolsó, forró,
és forróságában terméketlen pillanat.
víztelen, csontszáraz,
a legutolsó,
mielőtt bekövetkezik az enyhülés.
sűrű, sötétarany száraz bor,
mint olaj és balzsam,
biztos bukás a bukásra váróknak.
szomjazás, kínzó vágyak.

azt hiszem, ennek az ünnepnek nincsen neve

a beérkező metró zajára meg se rezzen
a nyilvános terminál billentyűinek fémes hangja
rövid gondolkodás
aztán folytatja
fiatal, ruhája kopott, szakatt, foldozott

befejezi
felveszi maga mellől a csomagját
(egyszerű, kevesebb, mint a legszükségesebb)
szemeiben komisz félmosoly
nem tudni honnan érkezett

most továbbáll

nincs hely, ami az otthona lenne
nincs állandó közeg, ahonnan érkeznek a sorai
a kölyök mindenhonnan írja
azt amit olvasol és olvasok
és ami fontos nekünk
kötött életünkben

valamiért
valamire kell
és az ismeretlen megadja

a kölyök, aki néha feltűnik
de nincs sehol
aki nem olyan, mint mi
(de nem vennéd észre rajta
nem is sejtenéd)
aki olvas a gondolatainkban
(vagy csak figyel
mi meg beszélünk az álmunkban)

ha éhes, ennivalót keres
ha írni akar, egy terminált
és ha nem írja majd tovább

no, akkor vége lesz

tempted by faith

reflexiók mára

a mintázatok bár különböznek
lényegükben néhol egyezőek
és legtöbbször
mit sem sejtenek az összképről

(aki átoson a rozsoson
a kalászsuhogásoson
az aranysárga végtelen
útvesztőben énvelem)

minél pontosaban fordítasz egymással szembe két tükröt
és minél jobban közelíted őket egymáshoz
annál inkább csak a végtelen ürességének látszata az, ami közöttük marad
(szerencsére a tápiókavakondok szinte teljesen vakok, és főleg más érzékszerveikre hagyatkoznak)

fényképezni a fénnyel nem leképezhetőt

ha úgy tartom, hogy
a karom a napot eltakarja
meglepő mértékben hasonlítok egy tápiókavakondra

"magamat az arcommal együtt a kezembe temetem. a sorsom a sorsára
nem hagyom azért sem. meglátod valamilyen úton-módon még kimenekítem,
lesz rá gondom, hogy felgyorsítsam megint annyira gyorsra, hogy úgy tűnjön
neked, mintha egyhelyben állna ez a hatalmas kék földgömb, itt
alattunk, amit hogyha megyünk a lábunkkal hajtunk, tovább ha van mit.
na hajtsatok--
ma mindenki vendég, ha lekerül a festék, ma mindenki vendég.
hitted volna, hogy a végére pont ez a selejtes ablak marad meg? mert amin át
- hogyha nézed majd:
a tegnap a holnap, a holnap a nemrég, tovább ha van még,
mögötte ott az a temérdek emlék, egy sincs köztük, amit eléd ne tennék,
tovább ha van még, ha várnál és mennék, én utánad mennék,
utánad lennék, lennék az aki a sötétben kerget, a szavadat lesi,
mert nem sejti még, hogy árnyéknak lenni
igazán nem az a munka, amit élvezni tudna.
figyel a szentem -rontom a bontom-
a szivárgó képben a szavába vágok, előre kérdem, mikor jön újra?
árulja már el, hogyhogy nem unja, hogy felkel reggel, reggel felkel,
reggel, az eszeden túlra jár, rád jár, rád jár, rád jár, rád jár,
mondja: te magad nélkül mire mennél?
ki elől futnál kit kergetnél? magadon kívül kibe bízzál?
ki mondaná meg, hogy merre induljál? ki a nem te? ki az aki tudja?
ki lehetne más a megmondhatója?
te minek állsz háttal, mivel vagy szemben? merre van az arra?
biztos nem erre?

de aki meglát, aki elöl, az tovább nem menekül, megálljt kiált,
a vihar meg elül, ahogy mindig szokta, mindig szokta
mikor nincs jobb dolga, hiszen őfelőle aztán bármeddig eshet,
neki nem mondta senki, hogy eltévedtek
akik azt harsogják, -harsogják-, hogy soha nincsen záróra.
ma lesz, csakis azért mer csakazért is,
csakis azér mer csakazér is,
csakis azér, hogy:
követ az ollónak, papírt a kőnek, papírnak ollót,
keretet a körnek.
szentek a pokolban -jólvan nem kell beszarni,
csak látogatóban. a látogatásokon ott leszek én is,
itt állsz majd mellettem, látod hát mégis
csak mindenre jó vagy, semmirekellő,
látom átlógsz a falon, amin állok, az ablakaimmal
ugyanúgy a hátad látom,
ahol eddig voltál ott vagyok itthon, a házad a szebb,
de az enyémet akarod, a szószaporító. miért pont ezt az anyaszomorítót?
minek az neked? mikor ki se látsz lassan a fellegeidből,
hiába várom, hogy nyissad a kaput, -azon állunk mind-,
az ablakainkból a fénynek vége, kész, az alagútból,
sírunk, de a fellegeidből,
kezdődjön a sokadik fejezet,
ha ennek nem vagy itt, ha nekünk nem hiszed,
a szirénaszóra felkapod a fejed, és végre megérted, az egészet érted,
az egészet érted, érted az egészet, hát ezt is megérted, az egészet érted,
érted az egészet

voltunk fiatalok, boldog voltam, mint a legjobb kedvem,
ide elhozhattam, ezt ők küldték neked.
semmim nincsen amim eddig nem volt, meg úgy éreztem ahogy érzek most is,
csak én felelhetek meg
egyen az amire mindig vártál,
pont úgy ahogyan elképzelted,
hogyha valaki, te végig tudtad, tudnod kellett,
te vagy aki felelsz csak.
ugyanúgy a választ várod,
pont ugyanaz a válasz várat,
ahogyan elképzelted pont úgy, ahogy mindig vártad.
a lejtőn túl egy újabb lejtő,
a viharon túlról az esőfelhokkel együtt érkezek.
mit tegyek, ha egy lakat vagyok csak a saját számon,
amitől eddig féltem most alig várom.
megismertelek, nem is meretem nem ismerni meg.
pedig egyenesen értem küldtek, most is egy olyat,
aki nem választott még.
neki valakije végig súgott, az arcán látni: soha nem gyűlölték.
változtatni jött,
úgyhogy közben a régiben is megmaradhasson minden, amit eddig hittem,
pont úgy, ahogy elterveztem

amikor látnak, hogy sírsz, mégis mindenki vár: miért ne mennél?
miért e mennél? miért maradnál? miért maradnál?
amikor látod, hogy sírnak a te jókedvedért: miért maradnál?
legyen úgy ahogyan elképzelted pont
ugyanúgy ahogyan mindig vártad
nézz szét. nézd: ugyanúgy a választ várod,
minket is ugyanaz a válasz árat pont
legyen az amire, ugyanúgy ahogyan, legyen az amire, ugyanúgy, legyen az amire pont u
ugyanúgy, pont legyen pont legyen pont
legyen pont

hét hazugság, szorozva héttel, és ez megszorozva héttel, hét angyal,
hét trombitával, küldd őket haza a reggeli vonattal, kiabálod

az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
a sors olykor nem tudja, mit akar.
egyiknek kiderül a napfényes ég, a másiknak nem jut csak-

nem vagyok őrült!
mind ezt mondja!
jó akkor az vagyok.
ismételd meg, hadd halljam csak, mondd még egyszer!
mit?
hát azt, hogy: nem vagyok őrült!
mind ezt mondja!
jó akkor az vagyok.
ismételd meg! hadd halljam csak, mondd még egyszer!

látogatók
egy fénytol távoli hely
(kikapcsolhatod)
itt mindenem új
ő mégis másra figyel
nem rám néz rám néz"

a saját titkos kis különutainkat járjuk az erdőkben, és a pillanatok,
amikor a tisztásokon összefutunk, éppen csak arra elegek,
hogy felébresszék bennünk a félelemeket
arról, amiről nem tudunk: a másik különutairól

(Anasztázia nagyhercegnő pedig -éppen egy pillanattal azelőtt, hogy...)

"raise high the roof beam, carpenters!
 sing the hymeneal
 like Ares comes the bridgroom
 taller than all tall men"