In Vivo

Sugovica


felhívtam
és mondtam neki, hogy elmegyek hozzá
csak mondja meg mikor

-------

a szobájában ültem,
néztem ahogy dolgozik. a szeme sarkából
sem rámpillantva elviselte hogy ott legyek.
nem adott semmit nyújtott kézzel és én
mint a mozdulatlanság egy változó rendszerben
nem voltam más csak
viszonyítási alap.

nem a szavakban, és nem az érintésekben
mert azok nem voltak
hanem a levegőben, a szoba levegőjében,
az ismertelen bútorok, a narancshéj, a száradó ruha
párás illatában,
a szobán kívüli száraz hűvösben,
a faluszéli völgy sötét facsoportjaiban,
a szomszéd házak fényeiben
volt a történetünk.
ráragadt az egymás
az óvatlanul összeérintett
felületekre.

december volt, nem február.

sokat voltam egyedül, ki be járkált a szobából
pakolt, varrt, rajzolt
majdnem háromnegyed nap telt el így
egyszer egyedül ültem
idegen jelentésű képek és vonalak között
másszor a körvonalait, a mozdulatait tanultam,
a lényegéig forgácsolva
néha ételt tett elém, de sohasem azt amit ő evett.

-------

az első pillanattól kezdve egyenesen telt az idő
az utolsóig,
de nem tudtunk róla, nem volt jelentőssége
ahogy a hegyeken visszhangzó busz motorjának
a hangja is jelentéktelen volt.
az utolsó buszé, ami a városba visszahozott.