In Vivo

végül csukott szemmel indultál,
hogy felfedezd a világot.
engem sohase kérdeztél,
így ha lelöksz sem kiáltok.

"régesrég beszéltem már magamban,
de néha beszélgetnem muszáj"

nem volt nálam táska, így
először a villamoson, ahogy a kapaszkodó felé nyúltam
jöttem rá a fájdalomból, hogy valószínűleg
csupa
liláskék folt a hátam attól, ahogy a padlód
és a vágyaid közé keveredtem

láthatatlanok voltak a könyökeimen
és a térdeimen a horzsolások is
levegőből gyúrva ott voltál a bőröm
érzékelésébe ágyazódva
láthatatlanul
a lelassult lélekzetvételembe égve

mindkettőnknek össze volt pakolva
minden holmija
(egy ideje mindig össze volt pakolva)
rejtetten a tekintetek elől
és bár útiterveink nem voltak
a kapun kilépve végül
mégis különböző
irányba fordultunk

i go left, you go right
no me diga nada, señorita

Σοφíα

a tavasz mindig
azon a sáros avaron tör át
amit a tél csinált
az ősz által ledobált levelekből
abból táplálkozik
de ő maga valami más

a gyümölcsöket megettük
a magok pedig a kamra
hűvösében száradnak

a Szabadság vezeti a népet
a bekötött szemű népet
és Szófia nem veszi le
róluk a kendőt

mert megvakulnának a látványtól

a hideg miatt némajáték a körfolyosó túloldala.
minden ablak zárva odaát. nem szűrődik ki sem hő, sem zaj.
a rések felcsavart pokrócokkal vannak kitömítve.
az egybenyitott szobában -az egyetlenben, amit igazán fűteni tudunk-
tölti a napot majdnem mindenki.
a fura alakú, kézzel rakott cserépkályha kivételével
nincsenek odaát valódi bútorok.
csak emberek. sokan. és tárgyak. kevesen.

a falra vetülő árnyékok filmjét nézegetem főzés közben:
az öregasszony jóideje lisztet szitál.
Marlenka pedig sehogysem tud nyugton maradni.

az igazat megvallva a szint teljes lisztkészlete rászorul a műveletre,
mert a tél melegebb napjai alatt eléggé megbogarasodott.
szerencsére a szita tökéletesen működik, felül marad ami bogár,
a bábok barnásszürke csövecskéi,
és pókhálószerű szövedékük.
alul pedig hegyes halmot alkot a durva,
héjtöredékes, savanykás liszt.

Marlenka nemrég érkezett vissza közénk.
rejtélyesen lépett le jónéhány hónappal ezelőtt,
olyan gyorsan és előjelek nélkül, hogy
marasztalni sem volt alkalma senkinek.
Marlenka most a szobáját keresi.
meg a dolgait. követeli.
nem érdekli, hogy nem biztos, hogy voltak neki egyáltalán.
vagy hogy ez már nem is ugyanaz a ház.
talán észre sem vette a költözést.
talán mert mióta megérkezett, meg sem állt egy pillanatra
körülnézni.
a fűtött szobába is bejön néha, de az emberek alig foglalkoznak vele,
nem tudják, miképp lehetne ügyet vetni rá.

amikor elkészülök a levessel
és elindulok a konyhából, át a folyosón,
épp az az a pillanat, amikor az öregasszony lassan felkel
és elkapja az éppen arra tévedő lányt.
kicsit megrángatja, és óvatosan, de határozottan
leülteti a lisztes vászon mellé a földre.
majd -még mindig állva- kérdően körbe mutat,
hogy: ¿nem elég a meleg és az étel?,
aztán tenyérháttal legyint egyet a lány felé.
közben ő is visszaül.
és azt hiszem, nem csak hozzám nem hallatszik ki,
hanem valóban nem ejt ki közben egyetlen szót sem.

a lányon
- aki egy dérmintás ezüstbundájú farkast
sétáltat a fagyos utcán -
hosszú vászonkabát van.
kézfejére húzott pulóverujja
eltakarja sebes bőrét,
ami repedezetté száradt az örökös kézmosástól.
mégsem öreg az érintése,
kölyökkeze fogja a pórázt.
száraz, dombornyomott tűz a bőre.
egyenes tartásában titok van:
fájdalom.
amit a komisz, becsípett
szemeiben is látsz,
amikor hányás közben a hideg verítéktől
cseppes homlokát fogod,
és félresimítod rövidre vágott,
selymes, szögegyenes tincseit.
hétköznap legtöbbször alig eszik,
és alig várja a hétvégét,
amikor beleőrülhet a mértéktelenségbe.
a kabát
a vibráló feszültséget is el tudja takarni.
az ünnepi vásár meleg illatai felé sétál,
nézelődik és
a tömegből
néhányan elismerő pillantásokkal nyugtázzák
magas, karcsú alakját.
egy fának támaszkodva forralt bort iszik.
a farkas vár.
odébb
a betlehemi élőképből hiányoznak a bárányok,
köröskörül viszont
mindenütt hemzsegnek a birkák.

az öregasszony bejött a szobámba, és leborított a földre egy közel térdigérő halom papírt.
nagyjából negyedlap-méretű fecnik. kézzel írt sorok vannak rajtuk, azokat olvasom délután óta.
örvénylik a fejem.
nem hajlandó elárulni, hogy honnan szerezte őket, nem mond semmit.
csak leült a sarokba, és kenegeti magát az olajjal.

az olaj a ház egyik régi konyhakredencének fiókjában jelenik meg.
vagyis tartózkodik.
mindig ugyanakkora mennyiség. nagyjából gyermektenyérnyi.
ha az ember nem nyúl hozzá: nem szaporodik.
ha kitörölgeted: akkor újraképződik.
az öregasszony szerint Testépítő Szent Johanna karotinos napolajának
revelációja,
ami a téli napforduló felé közeledve visszaidézi a nyár ifjonti hevének erejét.

mióta van ez az olaj, titokban,
és gondterhes mosolytalansággal árulgatja a környék öregeinek.
mindenkit nyomatékosan kér, hogy a ház környékén
hagyja abba a könyökmankókon gólyalábazást.
nem akar nagy felhajtást.
megértem.

amúgy tegnap este a várakozás jegyében a szomszéd
a fagyott olajos sólé morzsalékából
szárnyas hóangyalt formált a háza udvarára.
némi kétkomponensű epoximűgyanta hozzáadására mondjuk szükség volt,
hogy egyben maradjon,
aminek mellékhatásaként a ragasztókeverésre használt forgácslapok egyikén
most megtekinthető egy csipegető pózban rögzült városi galamb is.
szívünk a legmélyéig eltöltekezett szeretettel a látványtól.

"i still remember the shape of your hand
and how it felt in mine
i still see us dancing in the crowded bars in spain
we walked the line of what to show and what to hide.

i shared beds and thoughts and hopes and skin with you
and our voices formed a thread with our words to hold against the silence

i'm not sure what i did that pushed you away from me.
i can just guess and all my guesses weave a net
that holds me back from asking real questions
cause i haven't asked, no, i haven't asked you yet.

worlds drifted apart and i wasn't brave enough to cross - the gap
instead i just tried to rewind the tapes you made, rewind the past.

now life and sense have stepped between us.
you gave birth and i'm still waiting to be born.
i miss all your stories, all your words that swept around me
but did you ask, did you really ask enough?

i'm still waiting to find myself complete. did you?
and i don't know where this questioning song is gonna lead me to

i still remember the shape of your hand
and how well it fit into mine."

látom, ahogyan az öregasszonyt leszállítják a vonatról.
látom az arcukon a büntetés szándékát,
a szándékot, hogy megtanítsák neki a rendet,
és hogy erőszakkal kényelmetlen helyzetbe hozzák,
hogy megszakítsák eltervezett útját.

egyetlen bökkenő van.

az öregasszony minden reggel így indul neki,
és egyetlen terve van csak:
követni a véletleneket.
ő éppen ide indult, a városba ahová leszállították.
bármelyik város legyen is az.
emberek mindenhol akadnak.
legfeljebb egy-két óra járás.
dolga pedig ott van, ahová veti a sors.

én szép lassan elsiklom a vonaton
ki a képből, távolodva a várostól
amire épp most sújt le a vakvégzet.
ami marad az az öregasszony,
és az emberek.
a tereken, meg az ismeretlen utcákon,
na és persze ez az erő,
amivel
az öregasszony -egyetlen szóval,
egyetlen pillantással-
kétkedést és zavarodottságot szül bárkiben
aki nem elég szilárd
kétkedést és zavarodottságot szül
változást szít, mozgást indít

végrehajtja a törvényt

putas