In Vivo

beautifully cruel

"my thoughts are pollution
my heart is unclear
it’s crazy i should think of you
when you were never really here

the past is an echo
the future unknown
your promise is a whisper
at the end of a telephone"

séta vissza a hídon
a folyó mint egy fekete selyem köntös
ami egy holttestet takar
aranyfényben csillogó gyöngysorok szanaszét
semmilyen zene nem elég hangos,
az sem ami már fáj,
semmilyen szél nem elég csípős,
hogy elnyomja ennek a végtelen
üres éjnek a szerteszét szakító
tágasságát

the way of the pilgrim

érintsd össze a mutató- és a hüvelykujjadat.
legyen tökéletes az érintés.
erre nincsenek szabályok. nem lehet kérdezni,
ne másnak legyen tökéletes, hanem neked.
legyen tökéletes az érintés.
mozdítsd el az ujjad kicsit odébb, ha ott kényelmesebb,
változtasd a kört amit alkotsz
ellipszissé, vagy mandulavágásúvá,
vagy ne is érintsék egymást az ujjaid,
vagy csinálj teljesen mást,
csak értsd a szabályodat
csinálj mást
élj

"utcaseprőkabátban megy a vasárnapi ebédre
aki nem imádja, az gyűlöli
hiszen ő a budapesti látnok:
éppenhogy van, madnemhogy nincs
és sohasem pont az, amire vártok"

faire la fête with a fairy of fate

kérdés az őrzőkhöz

"donde estabas cuando
mi voz se hacia tan pequeña
que no salia y se ahogaba
en una habitacion
o dentro de mi
donde estabas cuando
dormias a mi lado
y yo no podia dormir
donde estabas cuando
te escuchaba palabras
que no creias ni tu
entre tanta mierda
dime
donde estabas tu?"

(hol voltál mikor a hangom
olyan kicsikére zsugorodott
hogy semeddig sem ért el,
belefulladt egy szobába
vagy már rögtön belém,
hol voltál, mikor
mellettem aludtál
miközben ébren feküdtem,
hol voltál, mikor
a szavaidra figyeltem
szavakra, amiket magad sem hittél
mindeközben
-mondd csak-
te hol a fenében voltál?)

Sugovica


felhívtam
és mondtam neki, hogy elmegyek hozzá
csak mondja meg mikor

-------

a szobájában ültem,
néztem ahogy dolgozik. a szeme sarkából
sem rámpillantva elviselte hogy ott legyek.
nem adott semmit nyújtott kézzel és én
mint a mozdulatlanság egy változó rendszerben
nem voltam más csak
viszonyítási alap.

nem a szavakban, és nem az érintésekben
mert azok nem voltak
hanem a levegőben, a szoba levegőjében,
az ismertelen bútorok, a narancshéj, a száradó ruha
párás illatában,
a szobán kívüli száraz hűvösben,
a faluszéli völgy sötét facsoportjaiban,
a szomszéd házak fényeiben
volt a történetünk.
ráragadt az egymás
az óvatlanul összeérintett
felületekre.

december volt, nem február.

sokat voltam egyedül, ki be járkált a szobából
pakolt, varrt, rajzolt
majdnem háromnegyed nap telt el így
egyszer egyedül ültem
idegen jelentésű képek és vonalak között
másszor a körvonalait, a mozdulatait tanultam,
a lényegéig forgácsolva
néha ételt tett elém, de sohasem azt amit ő evett.

-------

az első pillanattól kezdve egyenesen telt az idő
az utolsóig,
de nem tudtunk róla, nem volt jelentőssége
ahogy a hegyeken visszhangzó busz motorjának
a hangja is jelentéktelen volt.
az utolsó buszé, ami a városba visszahozott.

pit

an accurate copy
a blueprint of the pleasure in me
a secret code carved

6bis Cité Véron
75018 Paris

visszhangokba ébredek.
felkelve először körbejárom a szobát, mintha bizonyítékokat keresnék
arra, amit amúgyis tudok, ami a hidegségen is érződik: a lakás üres.
térdmagasságig gomolyog benne a szomorúság. örvénylik, ahogy mozgok benne,
felkeveredik a lépteimtől, és végül lassan, kénytelenül, belélegzem.

lesietek a keskeny falépcsőkön. megnyikordulnak. közben a korlát fényesre kopott
részeivel játszik a kezem.

az alagsori nagyteremben két ember táncol.
az egyik, tekintetével a termen kívül,
lágyan elemelkedve és visszaérkezve, hatásoktól megkeveredve,
mint az ablakon kívül az avar. ismeretlen érzések szövedékének
változó képét rajzolgatja az ösztöne.
a másik láthatatlan.
mozgása gördülő, kúszva mozdulatlanságba zökkenő.
tenyerével alátámasztva az érkező meztelen talpat,
a látható táncos minden lépését követi.
találkozásuk forró pillanat, semmiség
a köztes időt kitöltő végtelen nemtalálkozásban.
nincs botlás. nincs zaj, a porszemek
egyesével siklanak ki az lágyan
érintkező felültek közül.

walk proudly, William Blake

a nő kifelé lépked a sötétbe. háta mögött a vasútállomás sokszögekbe forgácsolódó fényei. stencilszerű sziluett. a kabát alja hullámos vonal, amint a haja. a szoknyája rövidebb a kabátánál, harisnyás combjaira ér a sála. szertelen. látszik a lehellete a hidegben. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. bal kezében cigaretta, néha a szájához emeli, de ugyanolyan a lehellete. szétfoszlik, belemosódik a ködbe. csíp a hideg. a Hold egy sápadt maszatos folt. csend van. nem jön vonat. nem vár más. nem fog történni semmi. csend van. nem akarok közelebb menni, nem érdekel az arca. nem fog történni semmi, később sem, bármikor, ugyanennyire -nem.

ahogy profilba fordul, látom a hajába fogott tollakat.

az erdőben minden lépés egyforma hosszú. minden irány ugyanannyira észak mint dél, az égbolt egyenletesen hamuszürke. a ködben a visszhangok közeliek, a madarak cserregése hirtelen, a szarvasok lépte kíváncsi, lomha. az avarban a lépéseim zaja, néha csak ennyi marad. nincsen távol. nem létezik. sem látványban, sem hangban. megyek, laposokon nézelődve, hegyoldalakon lesietve, rétszéleken kódorogva, míg ki nem vetnek maguk közül a fák egy helyen, ami számomra ismeretlen összefüggésben áll a hellyel ahol közéjük léptem. esteledik. sáros a cipőm, koszos a kezem, moha ragadt a körmeimbe.

olyan, mint hajózni. egy dimenzió hiányzik. az irány dimenziója, és ez megbolondítja az időt.
t' Davy Jones' locker with it.