In Vivo

ne hidd el, hogy nem volt más
kellett lennie
a múltat nem csak a történelem
sajátosan torz nézőpontjából
nézheted

"the Sun rises and the Sun goes down
and hastens back to the place where it rose
that from thence it may rise again
finding all things wearisome unsatisfied
my eyes not satisfied with seeing
my ears unsatisfied with hearing
wondering of
that which is now
that which has been
and that which is to be
for my time on earth i pay so dearly
for my past
confusion embraces my heart
for to know self is to forgive self
on my sojourn of truth

sadness fills my heart
too weak to get by
slave to discontentment and self-pity
one generation passes
and another generation comes
but change abides forever
i come forth from my mother's womb
and naked shall i return to the earth
to go as i came
taking nothing of this supposed worldly gain

i'm so ready to go"

impression for today . impresszió a mai napra

i believe you when you tell me that we've met before / this time you've got my interest this time you've got the floor / go ahead and tell me something i don't already know / give me something to remember you by when i go / yeah i talk too loud i laugh too long / you can catch up on your sleep when i'm gone / i laugh too loud i talk too long / you can catch up on your sleep when i'm gone / let's go over to the window and sit in the neon light / let's go out walking you know, it's garbage night / let's go down to the east river and throw something in / something we can't live without and then let's start again / the more you talk the more i get the sense of something that hasn't happened yet / the more you talk the more i want to know the way i'll remember you when i go / i talk too loud i laugh too long / i bet you'll be strangely relieved when i'm gone / i am so many white people i mean where do i start / i've got lots of personalities i just can't tell them apart / and i never remember anything except for those things that i never forget / and there's less and less in between / there's less and less in between

na.
sebtiben elbúcsúztam.
félbe is szakítottam, úgy.
persze csak a bűnbánó tétovázásában.
aztán meggyorsítottam a lépteim
kis híja volt, hogy véget nem ért
a film mire hazaértem
szöveg egy szó sem maradt, és az utcaháttérből is
már az utolsó kockák peregtek
én meg nem szeretek
a fekete semmin kószálni
a végefőcím betűi között.

egy almával a kezemben sétálok

egyelőre nem tudom, hogy
a saját fejemre teszem majd
vagy valaki más fejére
és kerítek addigra valahonnan
egy íjat

tudja valaki a történet végét?

ma volt szerencsém drágalátos munkatársnőim csevegésével a szokottnál nagyobb adagban találkozni.
u-uhh.
mindenesetre,
ha végül bekracholnak a dolgok,
hallgassatok rám:
nem az lesz a kérdés, hogy kinek hol van a pénze, és milyen,
hanem hogy mihez jut majd hozzá azért a pénzért
ami ehető / meleg
és amihez hozzájutott, azt hogyan tudja megtartani
magának.

tisztában vagytok vele, hogy valójában kiben bízhatnátok meg?
tisztában vagytok vele, hogy valójában kihez fordulhatnátok?
hová mehetnétek?
tisztában vagytok vele, hogy mennyi az a minimális étel,
amire szükségetek van az élethez akkor, ha minden saját magatoknak
megtartott falattal kevesebb jut a többieknek akikkel együtt éltek?

én mindenesetre helyes kis csomagba szedem
a féltesóm karbonszálas nyelű fejszéjét
meg a bardo tödolt
első körben

távoli helyről érkeztünk csendben hordozva magunkban az üzenetet az indulásunkból származó ígéret hogy egyszer összetalálkozva megvalósul és ott az a pillanat hordozza majd újra a lényeget magát és az arcodat megpillantva a köves hegyoldalon felfelé kaptatva a bükkfák árnyékában valami a levegőben továbbforgatta az időt következő találkozásunkig amikor már nem ez már nem erdő hanem a város volt körülöttünk és találkozásunk a zűrzavarban nem került helyére a láncolat megszakadt az üzenet elveszett az ígéret szövedéke felfeslett és aztán visszatérve a fák közé azt keresem hogy merre vezet mégis tovább ez az út aztán elalszom és később müge-illatban ébredek ugyanott a köves hegyoldalon de egy kis rét mellett a folyópartig borzasztó hosszú az út de ott virágzik csak a kikerics te meg távol és még a folyó is köztünk de az erdészeti úton a porban a bakancsomat nézem sokadik lépés egyre csak felfelé vizes a hátam a hátizsák alatt és nincs velem senki még a fenyőerdőbe érve sem lankák sziklák és avar meg rét egy napja nem láttam embert madarak és bogarak fák illatok és ne gondold hogy én ott vagyok mert megszűntem magam lenni bennem hullámzik a körülöttem és nincs szélem elveszett így mászik belém az ős-félelem kicsiségem még meg nem adom magam neki és zihálva egy fatörzsre leülve előrehajtom fejem csend aztán újra indulva beszélgetni kezdek kinyílnak az érzékek megjelenik amit eddig magam mögött hagytam és a percek beszélgetni kezdek de nem hallom a szavakat mert nincsenek mégis értenek mégis értelek és hogy nem vagy sehol nem gyűlölöm tovább mert itt van helyed de ha nem vár csodát benned a lélek ha nem szeretnéd mit remélek ami itt volna rész belőled nem elég itt kell legyen minden részed aztán ha a hegytetőre érek ami alattam elterül végtelen tágas de a sziklaperem másik felén a fák velem állnak és alattuk a füvesen találok magamnak ágyat karnyújtásnyira többszáz méter mély levegő libegő lepedő sötét lesz és nem marad más velem csak a legapróbb fények és legapróbb árnyak jóéjt nem kívánnak de befogadják álmomat ami most nem történet nem áldás nem kárhozat csak a fáradtság tiszta sodrása reggelig amíg a levegő napfénnyel újra megtelik

közönségtalálkozó

amikor az történik
hogy felhív valaki,
egy lány, akivel történetesen néhány hónapja nem beszéltem
méghozzá nem véletlenül
ellenben tudja a számomat
ami az elmúlt dolgokat ismerve természetes
és az derül ki, hogy mindaz amit mondani akar
összesen annyi
hogy 'képzeld, kisbabám lesz'
és itt elhallgatva arra vár, hogy majd együtt örülünk
nos akkor -főleg ha ez már a második, elszigetelt eset-
komolyan kezdek arra gyanakodni, hogy az embereknek
ilyenkor is elveszik a hormonok a józan eszét.
igazán örömteli egy ilyen szituáció, nade egy nyúlfarknyira belegondolva
tényleg
nem én vagyok a legmegfelelőbb tárcsázandó ember
a barátnők, barátok és rokonok népes listájából.

azért szeretnék persze a hormonokra gyanakodni, hogy ne legyen igazam
a második lehetőséggel kapcsolatban,
amely szerint az emberek élete olyan kicsinyes színjáték amely igényli a közönséget,
mégpedig a műértő, fogékony közönséget.

könyörgöm
legalább ilyen fontos dolgokban, legalább néha-néha
képzeljétek el, hogy ez lesz életetek azon része
amiről nem lesz fontos, hogy ki mit gondol,
amivel nem másnak akartok üzenni, vagy
ha úgy tetszik
ez lesz az a rész
amelyiknél isten és személyetek csak kettesben ül majd
az elsötétített szobában a nyolc milliméteres halk
surrogásának zajában,
sőt, hogy azt ne mondjam,
isten épp ezekben a pillanatokban megy majd ki
rágyújtani vagy a mellékhelyiségbe

komolyan. legalább ilyenkor döntsetek úgy, hogy az csak
magatoknak szóljon.
kérlek.

"a vándorló időnként megpihen és egy bottal kezében rajzol a homokba.
gondoltatok már arra, hogy a vonal az egyik legelvontabb információ a koponya
nevű tárházban? (...) két különböző színű, illetve intenzitású felület találkozása.
a vonal, de facto, mint olyan nem is létezik a természetben. de az agyunk
megtanulja látni. mi több, összerendezi és leolvassa (...) a képzelőerő és a rajzolás
kényszere minden embernek veleszületett képessége, melyet azonban állandóan
művelni kell, különben elhal. van, aki felfedezi magában ezt az adottságot és
él is vele(...) ahogy érzékszerveink megtalálhatják a számukra kedves, mondhatnám
élvezetes ingereket (illatokat, ízeket, tapintható felületeket, hangokat) úgy vizuális
érzékelésünk számára a vonal is szolgálhat örömforrásként. ez a vonal esztétikája"

ezért mondom, hogy kell a vonalak kuszaságának hogy valaki jó érzéssel olvassa
őket. kell, hogy mosolyogj, mialatt a jó öreg Piacsek bácsi a kredenc mellett bóbiskol,
mi meg...

nincs külső menedék
nincs általános fegyverszünet
de végül
jobb ha tudod, hogy
egyesével
különbékéket kötöttem a helyekkel
amikkel kellett
hiszen ártatlanok

a lapos vízszagú tompa éjjeleiben való örökös kergetőzéssel,
a fehérhegy hidegen tétova nyugalmával,
bányapuszta szélráncibált ködfüggönyével,
és a malomvölgy cinkosságot játszó hazug zsombékcsomóival,
egyszer még azokkal is

azért van ez, mert tudom a titkot,
vagyis
valójában a zsebemben hordom
papírból van a héja, és
ha szerencsém van
esik az eső és mezítláb vagyok
ha szerencsém van
nincs rajtam csak szakadt
ruha aminek nem árt a sár

aztán ha kedvem tartja megfordulok,
és odasétálok.
egészen
pont
oda

nagy a csend
a városban a gyommagok csikkek alatt alszanak
a repedésekben
bokamagasságban fúj a szél
csípősen
a soha nem teljes sötétben
helyekről helyekre megyünk
ahol jó maradni
cukormázba falazott fűtött narancs fények közé
és
ha "szerencséd" van
ma sem ütköznek
gondolattal vagy pillanattal és
hiheted, hogy
épek maradnak holnapig
a szigeteid
a fázás tengerében